------

Néha kurvára elegem van a világból. Hogy mindenki baszottul boldog, mindenkinek bejött az élet, mindenki boldog házasságban tengődik, és gyereket tervez, vár, nevel… én meg, itt ülök megrekedve ebben a szánalmas életben, ahol se előre, se hátra.
Sose lesz olyan boldog házasságom – sőt semmilyen sem –, de még csak hasonló élményben sem lesz részem. Sose lesz olyan odaadó párom, amilyenre valójában vágyom. Én csak csorgathatom a nyálam, és lassan a könnyem is kicsordul, mert nem tartom igazságosnak ezt az egészet. Én is szeretnék ilyet. Miért nem érdemlem meg?

Vagy, változtassak, rúgjak fel mindent, és kezdjem el előröl az egészet? Kivel? 32 évesen? Illetve közelebb a 33-hoz? Kivel? És hogyan?

------

Nálam ilyen a karácsony (sajnos)... ez se fog változni. Sokat töprengek, és még több szarságra jövök rá, hogy ez az élet valójában nem is az az élet...

Elég következetes embernek tartom magam.

Nálam nagyon ritkán van szürke. Ha már dönteni kell, akkor vagy fekete, vagy fehér.

Engem általában vagy kedvelnek, vagy nagyon nem. És valahogy én is így vagyok az emberekkel. 

Mondhatjuk, hogy néha nem is feltétlen konzekvens vagyok, inkább makacs. De az elveimből nem szeretek engedni.

Vannak napok, amikor az ember nem találja a helyét. Amikor bármit tesz, az senkinek és sehogyan sem jó. Így keltem, sőt igazából az egész hétvégém ilyen volt. És még nincs vége.

Két napja gyötör a migrén, ami egyébként alapesetben két napnál (pontosabban 48 óránál) tovább nem szokott húzódni. Tehát már el kellett volna múlnia, de valamiért nem múlt el. Igaz, hogy korántsem olyan heves és nem dönt le annyira a lábamról, mint a korábbiak tették. Ez a mostani 10-es skálán 4-5 körül van, hányinger nélkül. Rosszabb napjaimon 9-9,5 is szokott volt lenni, hányingerrel, hányással, majdnem teljes önkívületi állapottal együtt. 10-et sose adok, mert 10-es skálán a 10-es migrén szerintem egyenlő azzal, hogy belehaltam.

Szóval egész hétvégén ilyen semmilyen állapotban voltam, próbáltam a rutin hétvégi dolgokat megcsinálni, de jórészt vegetáltam. Elvonulok a kis kuckómba, és alszok, pihenek vagy csak próbálok túl lenni a dolgon. De igazából még így is azt érzem, hogy egyáltalán semmi sem jó, amit csinálok, mindenkinek útban vagyok. Nem volt érdemes ma - sem - felkelnem.
Itt pityergek mint egy öt éves óvodás.

És nem értem, hogy most akkor tényleg velem van a baj, mert két napra ledönt a lábamról egy migrén, amivel nem tudok semmit sem kezdeni, érzékenyebb leszek a kelleténél, és máris mindenkinek az agyára megyek? Máris annyival hisztisebb leszek, hogy képtelen bárki is elviselni? Ez így tényleg normális?

Én nem értem, ez a szituáció nem lenne mindenkinek egyszerűbb, ha itt se lennék?

Hülye vagyok, hogy egy olyan ember gondolatait olvasgatom, akiről egy párhuzamos univerzumban tudomást sem akarok venni?
Sőt egy párhuzamos univerzumban ez az ember nem is létezik, és nem rondít bele a képzeld világomba...

Igen, azt hiszem nem vagyok normális.

Kezdjük ott, hogy nem vagyok egy nagy blogoló.

Régen volt blogom, de az az iromány valahogy az érdektelenség mocsarába süllyedt, és nem igazán éreztem indíttatást, hogy felélesszem a régi tüzet. Eddig. Ugyanis szeretek töprengeni a miérteken, és az elmúlt időben egyre több miért adódott az én életemben is. Így alakulván, ha mással nem, hát magammal megvitatva töprengek a világ kis és nagy dolgain.