Vannak napok, amikor az ember nem találja a helyét. Amikor bármit tesz, az senkinek és sehogyan sem jó. Így keltem, sőt igazából az egész hétvégém ilyen volt. És még nincs vége.

Két napja gyötör a migrén, ami egyébként alapesetben két napnál (pontosabban 48 óránál) tovább nem szokott húzódni. Tehát már el kellett volna múlnia, de valamiért nem múlt el. Igaz, hogy korántsem olyan heves és nem dönt le annyira a lábamról, mint a korábbiak tették. Ez a mostani 10-es skálán 4-5 körül van, hányinger nélkül. Rosszabb napjaimon 9-9,5 is szokott volt lenni, hányingerrel, hányással, majdnem teljes önkívületi állapottal együtt. 10-et sose adok, mert 10-es skálán a 10-es migrén szerintem egyenlő azzal, hogy belehaltam.

Szóval egész hétvégén ilyen semmilyen állapotban voltam, próbáltam a rutin hétvégi dolgokat megcsinálni, de jórészt vegetáltam. Elvonulok a kis kuckómba, és alszok, pihenek vagy csak próbálok túl lenni a dolgon. De igazából még így is azt érzem, hogy egyáltalán semmi sem jó, amit csinálok, mindenkinek útban vagyok. Nem volt érdemes ma - sem - felkelnem.
Itt pityergek mint egy öt éves óvodás.

És nem értem, hogy most akkor tényleg velem van a baj, mert két napra ledönt a lábamról egy migrén, amivel nem tudok semmit sem kezdeni, érzékenyebb leszek a kelleténél, és máris mindenkinek az agyára megyek? Máris annyival hisztisebb leszek, hogy képtelen bárki is elviselni? Ez így tényleg normális?

Én nem értem, ez a szituáció nem lenne mindenkinek egyszerűbb, ha itt se lennék?