Nem tudom, miért működöm így.

Vágyom az újra, az ismeretlenre, ami borzolja a kedélyeimet. Ami kizökkent a szürke valóságból. Ami valami plusszt adhat. És ha nem kapom meg, sóvárgok.

Iszonyú lassan telnek a percek. Várom, hogy elérkezzen a pillanat, ami ilyenkor olyan távolinak tűnik, mint a végtelen óceán.

Tudom, hogy el fog érkezni egyszer, és amikor itt lesz, olyan hamar tovahussan, mintha sose létezett volna. Vágyom, hogy lebeghessek ebben a pillanatban, ebben az állapotban. Nem mondom, hogy sose érjen véget, de néha szívesen megállítanám az időt.

És ha megkapom, és tovaszáll az érzés, a következő adagra ismét napokat kell majd várnom.

Nem tudom miért működöm így.