>> "Csak rajtad múlik, hogy milyen színűre fested a napod!" <<

"Nem az a baj, hogy hosszúra sikeredett a leveled, hanem az, hogy annyira elveszel a picike részletekben, annyira akarod minden apró mozzanatát ecsetelni, hogy én is elvesztem a fonalat, te pedig szerintem nem látod a lényeget.

A lényeg (szerintem), hogy miért is kéne 5-10 évre tervezned? Miért nem próbálod meg csak élvezni azt, ami megadatott, nem elvárni a másiktól, sem magadtól, sem a kapcsolatotoktól, hogy úgy működjön, ahogy a nagykönyvben meg van írva - mert nincs Nagykönyv. Minden kapcsolat más.
Tanuljatok, élvezzétek egymás társaságát, élvezzétek az Életet. Nem kötelező a közös jövőt tervezni, mert az megmérgezheti a jelent - és a sok agyalással te is ezt teszed...."

Ezt másfél hónap híján 10 éve kaptam egy hosszú történet leírására és azzal kapcsolatos tanácskérésre válaszul. És most is milyen igaz. 10 év eltelt, és én is változtam, de vannak dolgok, amik állandóak maradnak az életben.

Ezt most elrejtem, és ha kell újra emlékezek. Újra előveszem. És megpróbálom az életem most jelen pillanatban e szerint a tanács szerint élni.

Kezd darabjaira hullani a világ körülöttem.

Vagy valahogy kezd átalakulni valami nem várt, fura és meglepő módon.

Az otthon már nem az az otthon, ami régen volt. Az emberek már nem úgy állnak hozzám, ahogy azelőtt. (Ez kivételesen jórészt pozitív dolog.)

És bár érzem, hogy kéne a változás, mint egy falat kenyér, nincs elég bátorságom gyökeres változásokat hozni a saját életembe. Bár a szikra már megvan. De valami még hiányzik. Talán belőlem. Talán a világból. Még nem tudom.

El kell kezdenem változni, változtatni. Akkor is, ha ijesztőnek tűnik. El kell hinnem, hogy ez jó lehet nekem. Talán tényleg jó lesz nekem.

Kicsit nosztalgikus hangulatban vagyok mostanában.

Például ma újra megnéztem Heath Ledger utolsó filmjét, ami nem kicsit szürreális, és valahol tükrözi a mostani lelkiállapotomat. Fura egyébként, mert ugyan emlékeztem bizonyos jelenetekre, de most is tudott valami újat mutatni a film.

Harcol egymással a két lényem, és valahogy egyik sem áll sose nyerésre. Sőt vesztésre sem. Olyan végtelennek tűnik ez az állapot, pedig ahogy a főszereplő Tony is mondja, semmi sem végleges...

Mégis úgy érzem, van az az állapot, ami sose akar elmúlni. Az, hogy ez a posvány bármikor is megváltozna, megjavulna. Nagyon belesüppedtem ebbe a pocsolyába.

Olyan, mintha hiába várnám a boldogságot, ha el is érkezik, egy pillanat alatt tovaillan. Így lesz, és hiába szeretném megragadni, el sose kaphatom. Magamhoz sose ölelhetem. Sose lehet teljesen és igazán az enyém.

A tegnap este egyébként mondhatni fordulópont is lehet majd az életemben.

Úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt az elmúlt majdnem 11 évnek. Hiszen esély nélkül nem tehetem meg, hogy ezt az egészet sutba vágom, és mindent kezdek elölről. Főleg, hogy ez egy baromi nagy lépés lenne számomra (is).

Persze ehhez két ember kell, akik közösen építik a kapcsolatukat és a jövőt. Mondjuk ilyen szempontból elég szkeptikus vagyok, mert az elmúlt 5 évben rengeteg próbálkozást tettünk a dolgok jobbá tételére, és gyakorlatilag nem történt semmi. Ha most sem fog lényegi változás bekövetkezni, akkor azt hiszen lépnem kell. Muszáj, mert belebolondulok ebbe az állapotba. Ebbe a semmilyen kapcsolatba.

Ha nem is érdemlem meg a jobbat, de megpróbálhatok törekedni rá. Aztán majd kiderül.

Nem tudom, miért működöm így.

Vágyom az újra, az ismeretlenre, ami borzolja a kedélyeimet. Ami kizökkent a szürke valóságból. Ami valami plusszt adhat. És ha nem kapom meg, sóvárgok.

Iszonyú lassan telnek a percek. Várom, hogy elérkezzen a pillanat, ami ilyenkor olyan távolinak tűnik, mint a végtelen óceán.

Tudom, hogy el fog érkezni egyszer, és amikor itt lesz, olyan hamar tovahussan, mintha sose létezett volna. Vágyom, hogy lebeghessek ebben a pillanatban, ebben az állapotban. Nem mondom, hogy sose érjen véget, de néha szívesen megállítanám az időt.

És ha megkapom, és tovaszáll az érzés, a következő adagra ismét napokat kell majd várnom.

Nem tudom miért működöm így.

Üres az agyam. Nem jönnek a gondolatok, és ez kicsit megrémít. Másfél napja olyan szinten öntöttek el a különbözőféle víziók képei, hogy nem is tudtam őket a fejemben rendszerezni, kategorizálni. Most úgy érzem magam, mintha egy üres kancsó lennék. Hova lett a víz? Hova lettek a gondolataim?

Sőt, mondok jobbat. Várok, de már azt sem tudom, mire. Nem merek reménykedni, ábrándozni, mert annak óriási csattanás lesz a vége. Várok, és majd talán történik valami. Biztosan fog, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda.

Jó lesz ez nekem? Vagy nem?

Jó lenne, ha nem lebegnék ilyen fajta kétségbeesés-reménytelenség-minden mindegy állapotban. Megőrülök tőle.

"A jó kisugárzású ember – önmagával összhangban lévő ember. Amit belül érez, gondol, azt tárja a külvilág elé is. Nem próbál más, számára vonzó, de vele ellentétes személyiségeket utánozni, mert megjelenése diszharmóniába kerülne lelkével."

Ma totálisan így éreztem magam. És azt hiszem, bevált. :)

"Te mit teszel azért, hogy az emberek szeressenek? Te mindenkit feltétel nélkül szeretsz? Bizonyára nem.. Ha nem adsz, hogy szeretnél kapni? Azok az emberek akik körülötted vannak, véletlen vannak ott? Neked nincs köze hozzá, hogy ki van körülötted?"

Ezt most csak úgy, mert rengeteg igazság van benne. Nem az én gondolataim, viszont próbálok így élni. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Képes vagyok egy problémán napokig rágódni. Keresni a legoptimálisabb megoldást, még akkor is, ha az nem létezik.

Képes vagyok emiatt egy olyan lelkiállapotba hajszolni magam, ami senkinek sem jó, de legfőképp nekem nem.

Ez a három nap így telt el. Gondolkoztam, rágódtam dolgokon. És igazából jutottam is valamerre, csak az esetleges cél és az addig tartó utazás nem volt egyszerű. Sőt, ez most elég fájdalmasra sikerült.